A hadügyi forradalomnak nevezett jelenségegyüttes kapcsán sok szó esett már a tűzfegyverek elterjedésének hatásáról, a nyílt ütközetekben és a várostromokban betöltött szerepéről. Nem kívánok itt belemélyedni a szakirodalom megállapításaiba, vitatkozni sem akarok velük. Csupán le szeretném szögezni, hogy véleményem szerint a kézi lőfegyvereknek a harcmezőn elért eredményei nem csökkentették a tüzérség fontosságát, hiszen más-más funkciót láttak el, tehát inkább kiegészítették egymást. Fokozottan igaznak tartom ezt a várostromokra vonatkozóan is. Mert kétségtelen, hogy a kézi lőfegyverek előnyeit (olcsóság, egyszerű kezelhetőség, tömegtűz) mind a támadók, mind a védők kiválóan ki tudták használni, és minden ostromban fontos szerepet játszottak. Nyilvánvaló az is, hogy a nagykaliberű szakállasokkal nagy távolságról is lőni tudták egymást az ellenfelek. De azt hiszem, azt sem kell bizonyítani, hogy ágyúk nélkül sem várat foglalni, sem várat védeni nem lehetett, főként a bástyás rendszerek megjelenése után, nem beszélve a tábori tüzérségnek a svájci gyalogság, majd a spanyol terciók zárt tömbjeit megtizedelő, és bizonyos vonatkozásban az orániai reformot megindító (kisebb, önálló alegységek) tűzcsapásairól. A feldolgozott inventáriumok azt mutatják számomra, hogy a tüzérség Magyarországon a 16-17. században is megőrizte, sőt fokozta szerepét, hiszen, mint a későbbiekben látni fogjuk, a végvár, mint hadiüzem, jelentős részben épp a tüzérség működését szolgálta.