VILÁGIRODALMI ARCKÉPCSARNOK
VILÁGIRODALMI ARCKÉPCSARNOK
RÖVID ELŐSZÓ
az első kötethez
az első kötethez
Aki a világirodalom évezredeinek remekírói közül próbál arcképcsarnokot összeállítani, eleve tudja, hogy befejezhetetlen munkára vállalkozott. Hiszen ez olyan, mintha egy képzőművészeti múzeumban kívánnánk felhalmozni a világ valamennyi fontos festményét. Az anyag végtelen, a helyiség véges.
Szűkös gyűjteményünk tehát megelégszik az európai irodalmi kultúrával, ennek nyugat-ázsiai, főleg kis-ázsiai előzményeivel, valamint Észak Amerika angol nyelvű irodalmával.
Természetesen így is igen hiányos a gyűjtemény. Hiszen az ókori görög és latin kultúrából egyenként is legalább 100 arcképre telnék. A középkori vallásos és lovagi költészet külön-külön is kötetet töltene be. Ezekből is meg kellett elégednem ízelítővel. Talán természetes is a szűkös lehetőségek folytán, hogy a viszonylag bővebb anyag az utóbbi ötszáz éven belül, a reneszánsz óta eltelt újkori gazdagságból került ki. Ez is alapos válogatás alapján. A válogatás milyensége felől lehet vitatkozni az összeállító-szerző szempontjairól. Hiszen nincs mértékegységünk az irodalmi értékekre. A szépséget, a szerkesztés milyenségét, a nyelvi gazdagságot se kilóra, se méterre nem lehet mérni, egymással nem lehet összehasonlítani. A válogatásnál tehát okvetlenül döntően közrejátszik a válogató egyéni ízlése. Persze vannak kihagyhatatlanok, akiknek nagy híréről a sose olvasók is tudnak. Homérosz (aki talán nem is élt), Dante, Goethe és még néhány túl nagy hírű, már szinte mesebeli alak. Ezeket nem a válogató válogatta ki, hanem irodalmon kívüli hírnevük. Shakespeare is kihagyhatatlan, minthogy a drámaíróknak is benne kell lenni a névsorban, és ő a fő drámaíró, mellette még Szophoklész és Schiller is csak másodsorban következik. Talán tíz vagy tizenkét ilyen példa is akad. A többség azonban „ízlés dolga”, mármint a válogató ízléséé. Hogy a spanyoloknál miért Calderón és nem Lope de Vega, a francia klasszikusoknál miért Racine és miért nem Corneille, hogy a norvégoknál miért Ibsen is, Björnson is? Erről ugyan lehet vitatkozni, de az ellentmondók is azért vitatkozhatnak, mert nekik más az ízlésük. Ámde, ha az olvasó nem azonosítja magát a szerzővel, hanem magában vagy mások füle hallatára is ellentmond neki, az is hasznos, hiszen ezzel maga előtt tisztázta, értelmezte saját véleményét. Ez a könyv azzal is ismeretet terjeszt, ha elmondja, amit ő maga tud vagy tudni vél. De azzal is ismeretet terjeszt, ha vitára ingerel. Régóta van egy latin közmondás: „Disputa fert mundum”, azaz magyarul: „Vitatkozás viszi előre a világot”.
Egyébként, ha minden kedvezően alakul, az idei karácsonyra a VILÁGIRODALMI ARCKÉPCSARNOK újabb kötete is napvilágot lát további száz portréval azok közül, akiknek a mostani kimaradását leginkább fájlalja a szerző, s vélhetőleg az olvasó is. Ez a könyv, amelyet kezében tart az olvasó, némiképpen tanítani is akar, de mégis szépirodalom, aminek nemcsak a tudat bővítése a célja, hanem az is, hogy szórakoztasson, jó esetben gyönyörködtessen. Hátha sikerül.
Ezzel ajánlja az olvasóknak, nem is szerényen, könyvét
a szerző.
BEVEZETÉS
az Arcképcsarnok második termébe
az Arcképcsarnok második termébe
Aki ennek az arcképcsarnoknak az első termét a szerző kalauzolásával végigjárta, vagy legalább nézelődött az arcképek között, talán kedvet kap átlépni az itt nyíló második terembe is. Mielőtt azonban folytatná a nézelődést vagy éppen a tüzetes vizsgálódást, nem árt felhívni a figyelmét, hogy mit ne várjon ettől a további gyűjteménytől.
A könyv élén az olvasható, hogy „második kötet”. Ez nyomdatechnikai, könyvkötészeti megkülönböztetés az egymást követő két gyűjtemény között. Nem jelent azonban tartalmi folytatást, ez nem folytatás sem időbelileg, sem értékrendben. A második terem arcképei időrendben ugyanúgy az ókornál kezdődnek és a közelmúltig tartanak, mint az első kötetben felsorakozottak. A stílusuk sem különül el. Aki az első kötetben szerepel, helyet foglalhatna itt, a másodikban is. A második kötet bármelyik darabja pedig már ott lehetett volna az elsőben. – Ezt a második gyűjteményt az a hiányérzet hozta létre, amelyet az első nyomán számos olvasó és maga a szerző érzett.
Hiszen amikor felmerült a terv egy világirodalmi arcképcsarnok összeállítására, azonnal kétségtelen volt, hogy reménytelen bármiféle teljességre törekedni. Aki végigkíséri a száz írói arcképet, azonnal felteheti – és fel is teszi – a kérdést, hogy miért hiányzik ez vagy az a nem kevésbé jelentékeny vagy akárcsak érdekes író-költő-drámaszerző. Az évezredek írásművészei között okvetlenül található több olyan alkotó, akit sokan hiányoltak az első gyűjteményből. A szerző eleve – az első kötet előszavában – szabadkozott is, említve, hogy nincs az a mértékegység, amely sorrendet állapíthatna meg az alkotások értékrendjében. Leszámítva a hagyományosan legnagyobbaknak tartottakat – például Dantét, Shakespeare-t, Goethét – iránytűként csak a válogató, vagyis a szerző ízlése szolgálhatott. Aligha akad azonban olyan válogató-értékelő, aki ne kételkednék saját ízlése gyakran nagyon is szubjektív értékrendjében.
Az első száz arckép összeválogatása és megírása után a szerző hiányolta leginkább azokat az irodalomtörténeti nagyságokat, akik kimaradtak. De hát egy száz képre méretezett teremben nem lehet besorolni, száz arcképnél többet kiállítani. A válogató kénytelen volt szakadatlanul öncsonkításokat végezni. Hadd említsünk csak egy jellegzetes példát az ilyen, a kényszerű kihagyásokra. Szophoklész természetesen jelen volt az azonnal válogatottak között, hiszen évezredek óta őt vallják a legnagyobb, a legművészibb ókori görög drámaszerzőnek. Ámde ez a kezdetek óta műfaji ősminta, a görög tragédia nem vele, hanem Aiszkhülosszal kezdődik, tőle tanult Szophoklész is. És az ő nyomába lépő Euripidész volt és maradt a műfaj legnépszerűbb, az utókorra legnagyobb hatású szerzője. A második terem falára tehát fel kellett függesztenünk mindkettejük arcképét. Folytathatnók a példázatokat, az indokokat, miért kellett fontos alakokat kihagyni, és miért kellett a kihagyottakat pótolni a második teremben. Ámde bizonyos, hogy amiként a kihagyásoknál, azonképpen a pótlásoknál is menthetetlenül érvényesült a képcsarnokot berendező szerző ízlése is.
Beszélni kell itt röviden az arcképek jellegéről. Ezek az arcképek: jellemzések. Ha tetszik: kis tanulmányok, vagy még inkább: esszék. De semmiképpen se lexikoncikkek, és nem is bekezdések vagy fejezetek egy irodalomtörténeti összefoglaló műben. Az arcképcsarnok két kötete a gyönyörködve olvasók számára igyekszik szórakoztató összképet, talán még impresszionisztikusnak is mondható jellemzéseket adni. A portrék igyekeznek adataikban hitelesek lenni, de műfajukat tekintve irodalmi művek irodalmi alkotókról. De ha a két termet végigjárja az olvasó, talán kap némi összképet magáról a világirodalomról is, persze felettébb impresszionista módon.
Ehhez az összképhez az első terem igen hiányos. A válogató a legnagyobbakat, a legfőbbeket keresve kénytelen volt egész területeket- valódi földrajzi területeket – kihagyni. A földrajzi területek olykor egész kultúrköröket jelentenek. Hiszen az első teremből hiányoznak a keleti tájak: India, Kína, Perzsia. Holott az irodalom világában is érvényes az ősi igazság: „Keletről jön a fény.” Talán hitelesebb, ha mi most így fogalmazunk: „Keletről is jön a fény.” Tehát ezekből a számunkra távoli irodalmakból is legalább két-két alkotót – egy nagyon régit és egy későbbit – bemutatva sejtethetjük a messzeségfényeit is. Számunkra, európaiak, sőt közép-európaiak számára ennél is nagyobb hiányosság az első teremben, hogy a hozzánk legközelebbiek, a szomszédokról és a szomszédok közvetlen szomszédairól nem is esik említés. Öncsonkítás, ha a messzeségek mellett nem nézünk a közvetlen szomszédság kincsestárába. A román, cseh, szlovák, szerb, horvát, szlovén irodalmak gazdagságának ismerete (s ide vehetjük a közeli lengyel, bolgár kultúrát is) nélkül, magunkat sem ítélhetjük meg hitelesen, hiszen ebben a szomszédságban élünk. Nem elegendő, ha csak a legerősebb hatású kultúrák nagyjait sorakoztatjuk fel.
Az első kötet is szükségszerűen vitákra ingerelt, ez a második kötet talán még több ellentmondást vált ki majd az olvasóból. A szerző és az olvasó ismeretanyagának és méginkább a szerző és az olvasó ízlésének a különbözősége hasznos vitákra ösztönözhet. Ki-ki lépjen tehát érdeklődéssel is, kritikai igénnyel is tovább az elsőből a második terembe. Gyönyörűség a megismerés is, a tisztázódáshoz vezető vita is.
Ezzel kíván kellemes olvasást
a szerző.
GEORGE SAND (1804–1876)
HANS CHRISTIAN ANDERSEN (1805–1875)
HENRY WADSWORTH LONGFELLOW (1807–1882)
EDGAR ALLAN POE (1809–1849)
NYIKOLAJ VASZILJEVICS GOGOL (1809–1852)
WILLIAM MAKEPEACE THACKERAY (1811–1863)
CHARLES DICKENS (1812–1870)
ROBERT BROWNING (1812–1889)
GEORG BÜCHNER (1813–1837)
MIHAIL JURJEVICS LERMONTOV (1814–1841)
TARASZ SEVCSENKO (1814–1861)
IVAN SZERGEJEVICS TURGENYEV (1818–1883)
CHARLES-MARIE-RENÉ LECONTE DE LISLE (1818–1894)
GOTTFRIED KELLER (1819–1890)
WALT WHITMAN (1819–1892)
MULTATULI (1820–1887)
CHARLES BAUDELAIRE (1821–1867)
GUSTAVE FLAUBERT (1821–1880)
FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ (1821–1881)
CONRAD FERDINAND MEYER (1825–1898)
DANTE GABRIEL ROSSETTI (1828–1882)
JULES VERNE (1828–1905)
HENRIK IBSEN (1828–1906)
LEV NYIKOLAJEVICS TOLSZTOJ (1828–1910)
BJÖRNSTJERNE BJÖRNSON (1832–1910)
ARMAND SULLY-PRUDHOMME (1839–1907)
ALPHONSE DAUDET (1840–1897)
ÉMILE ZOLA (1840–1902)
STEPHANE MALLARME (1842–1898)
JOSÉ MARIA DE HÉRÉDIA (1842–1905)
GEORG BRANDES (1842–1927)
PAUL VERLAINE (1844–1896)
FRIEDRICH NIETZSCHE (1844–1900)
ANATOLE FRANCE (1844–1924)
HENRYK SIENKIEWICZ (1846–1916)
AUGUST STRINDBERG (1849–1912)
PAVEL HVIEZDOSLAV (1849–1921)
MIHAI EMINESCU (1850–1889)
GUY DE MAUPASSANT (1850–1893)
IVAN VAZOV (1850–1921)
ION LUCA CARAGIALE (1852–1912)
ARTHUR RIMBAUD (1854–1891)
OSCAR WILDE (1854–1900)
ÉMILE VERHAEREN (1855–1916)
GEORGE BERNARD SHAW (1856–1950)
SELMA LAGERLÖF (1858–1940)
ARTHUR CONAN DOYLE (1859–1930)
KNUT HAMSUN (1859–1952)
ANTON PAVLOVICS CSEHOV (1860–1904)
RABINDRANATH TAGORE (1861–1941)
ARTHUR SCHNITZLER (1862–1931)
GERHARD HAUPTMANN (1862–1946)
MAURICE MAETERLINCK (1862–1949)
WILLIAM BUTLER YEATS (1865–1930)
ROMAIN ROLLAND (1866–1944)
WLADISLAS STANISLAW REYMONT (1867–1925)
JOHN GALSWORTHY (1867–1933)
LUIGI PIRANDELLO (1867–1936)
EDMOND ROSTAND (1868–1918)
MAKSZIM GORKIJ (1868–1936)
MARCEL PROUST (1871–1922)
JAKOB WASSERMANN (1873–1934)
HUGO VON HOFMANNSTHAL (1874–1929)
GILBERT KEITH CHESTERTON (1874–1936)
IVAN CANKAR (1875–1918)
RAINER MARIA RILKE (1875–1926)
THOMAS MANN (1875–1955)
JACK LONDON (1876–1916)
GUILLAUME APOLLINAIRE (1880–1918)
ROBERT MUSIL (1880–1942)
JAMES JOYCE (1882–1941)
JEAN GIRAUDOUX (1882–1944)
SIGRID UNDSET (1882–1949)
JAROSLAV HAŠEK (1883–1923)
FRANZ KAFKA (1883–1924)
LION FEUCHTWANGER (1884–1958)
STEFAN ZWEIG (1881–1942)
SINCLAIR LEWIS (1885–1951)
ANDRÉ MAUROIS (1885–1967)
FRANÇOIS MAURIAC (1885–1970)
EUGENE O’NEILL (1888–1953)
KURT TUCHOLSKY (1890–1935)
KAREL ČAPEK (1890–1934)
FRANZ WERFEL (1890–1945)
BORISZ LEONYIDOVICS PASZTERNAK (1890–1960)
MIHAIL AFANASZJEVICS BULGAKOV (1891–1940)
IVO ANDRIĆ (1892–1975)
KUO MO-ZSO (1892–1978)
VLAGYIMIR VLAGYIMIROVICS MAJAKOVSZKIJ (1893–1930)
MIROSLAV KRLEŽA (1893–1981)
ALDOUS HUXLEY (1894–1963)
FEDERICO GARCÍA LORCA (1898–1936)
BERTOLT BRECHT (1898–1956)
ERNEST HEMINGWAY (1898–1961)
JEAN-PAUL SARTRE (1905–1980)
MAX FRISCH (1911–1991)
ALBERT CAMUS (1913–1960)
FRIEDRICH DÜRRENMATT (1921–1991)
