megfizetés
megfizetés: A Biblia tanítása szerint az igaz élet boldogságra, a bűn boldogtalanságra vezet. Ez sokszor a cselekedetek természetes következménye; máskor – kivált ha a rossz megtorlásáról van szó – az embereknek is szerepük van benne; akár a ius talionis (Lev 24,10), akár tételes törv.-ek alapján. Végső fokon a ~ tanítása Isten igazságosságára vezethető vissza; Isten igazságos bíró, aki mindenkinek megfizet érdeme szerint (® ítélet). Ezt több példabeszéd is kifejezi (Mt 20,1–16; 24,46–51; 25,14–30; Lk 19,11–28), de gyakran pontosan is megfogalmazzák (Zsolt 1; 32,10; 62,12 kk.; 94; Péld 24,12; Préd 3,17; 11,9; 12,14; Sir 16,1–23; Jer 32,19; Mt 16,27; Róm 2,6; 2Kor 5,10; Jel 20,12). Isten az embernek még a gondolataiért és a titkos tetteiért is megfizet (Bölcs 1,7–11; Mt 6,4.6.18; Róm 2,16). – I. ~ a földi életben. Néhány korai f.-et, ill. kv.-et kivéve az ÓSz egészében fölteszi, hogy a jó és a rossz már a földi életben elnyeri jutalmát, ill. büntetését. A törv. és a próf.-k nemcsak a nép egészének (vö. MTörv 4,40; 5,33; 6,3; 7,12–26; 28; Józs 1,7 kk.; 8,34; 23 stb.), hanem az egyes embernek is hosszú, boldog életet ígérnek Kánaánban jutalmul a parancsok hűséges megtartásáért (Kiv 20,5; MTörv 5,16; 6,2; 15,4–10 stb.). Még a bölcsességi irodalomban is főleg a földi életben nyeri el jutalmát a jó; az erény jutalma gazdagság és dicsőség (Péld 3,16; 8,18 kk.; 10,22; 13,22; 22,4; Zsolt 112,3.10), bő termés (Péld 3,10) és jólét (13,25), gyermekáldás és valódi boldogság (Zsolt 128), a föld birtoklása (25,13; 37,22 stb.), a nemzetség, ill. az örökség fennmaradása (37,18; Péld 13,22), egészség (4,22) és hosszú élet (3,2; 4,10; 9,11; 10,27; 16,31; Jób 5,26; Zsolt 34,13). Ezzel szemben a bűnösök nemzetsége kihal, öröksége elenyészik (37,19–22.34.38; 112,10); a gonoszok korán meghalnak (Jób 15,20.32; 22,15–16; Péld 10,27; 22,23; Zsolt 55,24). Szellemi javak is szerepelnek benne jutalmul: Isten áldása, kegyelme, szeretete, tetszése, gondviselése és oltalma (Péld 3,23.26.33 kk.; 10,29; 12,2.22; 15,8; 16,17; Zsolt 84,12 kk.; 91,14–16; 146,8). Az anyagi és szellemi javak foglalata a jó v. az élet fogalma. A halál után az alvilágban (® holtak országa) a jókra és a gonoszokra ugyanaz a sors vár. ® élet, ® halál, ®szenvedés – 1. Egyéni ~. Már az ÓSz régebbi kv.-ei is tanúsítják azt a hitet, hogy Isten nemcsak a közösséget nézi, hanem az egyes embert is megjutalmazza v. megbünteti bizonyos tetteiért. Ha Ádám, Kain, Noé, Dávid stb. valamiképpen a közösség képviselői is, de Lót feleségének (Ter 19,26), Er és Onan (38,7–10), Sifra és Pua (Kiv 1,15–21), Mirjam (Szám 12,10), Abimelek (Bír 9,56), Hofni és Pinchász (1Sám 2,12–17.34; 4,11), Nabal (25,39), Uza (2Sám 6,6) stb. esete azt a meggyőződést tükrözi, hogy Jahve mindenkinek személy szerint megfizet tetteiért (1Sám 26,23; vö. Kiv 32,33; MTörv 29,13–25). Ha a törv. a nép egészét kötelezi is, számos büntetőjogi rendelkezése az egyéni felelősségen alapszik (Kiv 21,14 kk.; 22,18; 30,33; 31,14; Lev 20,3; Szám 5,5 kk. 31; 15,30 kk. stb.). Különösen a bölcsességi irodalomban szolgál az egyéni bűnhődés alapul a helyes életvitelről szóló tanításban. – 2. Közös ~. A ~ ósz-i értelmezésének egyik szembeötlő vonása, különösen a régebbi időkben a bűnhődés, a ~ terén a közösségi jelleg. – a) Az egyes ember bűnéért a közösség bűnhődik. Az első ember bűne következményeit minden embernek viselnie kell (Ter 3,16–19). Testvéröccse meggyilkolásáért Kain egy átkozott faj ősatyja lett (4,16–24). Kám szégyentelensége miatt utódai Szem rabszolgái lettek (9,22–27). Sára elcsábításáért a fáraó egész házának bűnhődnie kellett (12,17; 20,7). Vö. Korach (Szám 16,27–30), Áchán (Józs 7,24 kk.), Éli (1Sám 2,31), Dávid (2Sám 12,10), Jerobeám (1Kir 14,10) stb. MTörv 11,5 kk.; Szám 16,20–22; Józs 7; 22,20; 2Sám 21,1; 24,16: az egész népnek viselnie kell egy férfi vétkének következményeit. A Kiv 20,5; 34,7; Szám 14,18; MTörv 5,9; Jer 32,18 szerint Jahve „féltékeny” Isten, aki az atyák bűnét harmad-, sőt negyedíziglen bünteti. A megtorlásnak ez a könyörtelen értelmezése, amely úgy látszik, nem tesz semmi különbséget bűnös és ártatlan között, a nomád jogi viszonyokra vezethető vissza, ahol a létharc a család v. a klán tagjait oly szorosan összeköti, hogy mindnyájuk érdekei közösek, és egyenként nemcsak hogy felelősséget éreznek egymás tetteiért, hanem valóban felelősek is. A kölcsönös biztonság záloga itt csak a vérbosszú törv.-e, amely nem csupán a gyilkosra, hanem azokra is kiterjed, akik vele összetartanak (vö. 2Sám 21,5; 1Kir 15,29; 16,11; 2Kir 9,26; 10,6 kk.). A királyság idején, amikor a törzsek, klánok, nemzetségek veszítettek önállóságukból, sőt esetleg teljesen fel is kellett adniuk függetlenségüket, hogy egy nagyobb népi kötelék részeivé válhassanak, a megtorlás talaját vesztette. S hogy ennek tudatában is voltak, azt a 14,6 és a MTörv 24,16 tartalmazta törv. is tanúsítja („mindenki csak a maga bűnéért lakoljon halállal”). De ez még nem jelentette azt, hogy a ~ gondolata nem élt tovább; nyomai a zsoltárokban (Zsolt 37,28.38; 109,9 kk. 14) és a bölcsességi irodalomban (Bölcs 3,12; 4,3–6; Sir 41,5.7) is föllelhetők. – Az egy ember által kiérdemelt jutalomban szintén az egész közösségnek része van. Noé erénye megmenti fiait (Ter 6,18; 7,1.24), Lóté pedig az egész családot (19,12). Káleb rendíthetetlensége és bátorsága gyermekeinek is megnyitotta az utat az Ígéret földjére (MTörv 1,36; Ter 26,4 kk.; 2Sám 6,12 stb.). Még a ~t egyénien értelmező bölcsességi irodalomban (Péld 14,26; 20,7; Sir 44,11 kk.) és a zsoltárokban (69,37; 102,29; 103,17) is föl-fölbukkan a közös jutalom gondolata, sőt él az a meggyőződés is, hogy Isten a jutalmazásban sokkal bőkezűbb, mint a büntetésben (Kiv 20,6; 34,7; MTörv 5,10; Jer 32,18). Mint Józs 2,18; 6,22.25; Bír 1,24 kk. stb. mutatja, Izr. a jutalom kérdését is a közösségvállalás (® szolidaritás) elvéből kiindulva értelmezte. – b) A közösség bűnének következményei a közösséget sújtják. A vétkeiért Isten a vízözönnel az egész emberiséget elpusztította (Ter 6,6 kk.; 7,21–23); ugyanígy Szodomát és Gomorrát is kén- és tűzesőt bocsátva rá (18,20 kk.; 19,24 kk.). Gibea benjaminita lakói súlyos vereséget szenvedtek gaztettükért (Bír 19–20). Jahve egész népeket elűzött Kánaánból Izr. fiai előtt (Ter 15,19; Lev 18,24 kk.; MTörv 9,5 kk.); azokat, akik gőgjükben tornyot építettek Bábelben, szétszórta (Ter 11,6–9). Amiért nem engedte meg Izr.-nek az átvonulást, az Úr szavára Saulnak egész Amaleket kardélre kellett hánynia (1Sám 15). A próf.-k a népeket illető jövendöléseikben Ninive és más városok pusztulását bűneik Jahve kiszabta büntetésének tekintették. – Másfelől Jahve késznek mutatkozott rá, hogy 10 igazért megkönyörüljön Szodomán és Gomorrán (Ter 18,22–32), ami egyszersmind azt is tanúsítja, hogy az érdem Istennél többet nyom a latban a bűnnél (de mintha Ez 14,12–23 szigorúbb álláspontot képviselne; a Ter 15,16: Isten büntetésének elodázása nem Isten türelméből következik, ezen megtérésre adott időt értve, hanem a már-már bosszúnak tekinthető igazságossággal magyarázható, amely a szigorú büntetés kirovásával csupán a kellő idő kivárása érdekében késlekedik). – Jóllehet ® kiválasztása Izr.-nek különleges helyet biztosít a népek sorában, ez azonban nem jelent számára büntetlenséget. Ezért a próf.-k állandóan fenyegetik a népet, hogy a vallási és erkölcsi hanyatlás pusztulást von maga után. Jer 5,1–6 azt a meggyőződést tükrözi, hogy Jahve egyetlen igazért is hajlandó volna Jeruzsálemet megkímélni, de a romlás olyan mérvű, hogy már egy igaz sem található a városban. Ez 14,12–23 szerint még olyan férfiak sem menthetnék meg igaz voltukkal a várost, mint Noé, Dániel v. Jób (vö. Jer 15,1–3). Ezzel összhangban a MTörv az Ígéret földjének békés birtoklását a parancsok megtartásától teszi függővé (vö. 4,1.40). A deuteronomikus tört.-írás a tényekből kiindulva azt igyekszik bemutatni, hogy Izr. és Júda hűtlensége igazságos büntetését vette el, amikor lesújtott rá az Úr haragja (1Kir 13,34; 14,16; 2Kir 17,7–23; 24,3 kk.). A büntetés a bűnösökön kívül természetesen az igazakat is érte (vö. Ez 21,3.9; Ter 18,23), de néha akadtak kivételek (Ez 9,4; Noé, Lót, továbbá Jer 39,15–18: Ebed-Melech; 45: Báruk; vö. Ez 14,12–23). Ugyanakkor a ® maradék, amelyet Isten megkímél, hogy az ősatyáknak tett ígéretét teljesíthesse, 14,22 kk. szerint nem áll csak igazakból; más közösségekhez hasonlóan jó is, rossz is, és vannak benne bűnösök is. Ezért érthető, hogy a fogság idején a népen erőt vett a szorongás és a kétség a büntetéssel kapcsolatban (vö. 18,2: „Az apák ették a savanyú szőlőt és a fiak foga vásik el tőle”). Ezzel a reménytelenséggel Ezekiel próf. azt szegezte szembe, hogy Jahve a bűnös halálában nem leli tetszését, hanem azt akarja, hogy éljen, ennek azonban elengedhetetlen feltétele a megtérés (18,23.32; 33,11.14–16). Hogy 18,1–32 szakít a közös ~ elvével, az a tört.-i összefüggéssel magyarázható, amelybe Ez tanítása beleépül. A próf. a száműzöttekhez fordul, és helyzetüket új kezdetként értelmezi: a múlt bűneit nem véve számításba Jahve nemcsak az igaznak, hanem a megtérő bűnösnek is üdvösséget szán. Itt tehát nem a ~ új értelmezését találjuk, hanem az üdvösség ígéretét. Míg a 37 ezt az Istentől felajánlott lehetőséget fogalmazza meg, addig a 18 a lehetőségek valósággá válásának feltételeit határozza meg. 16,20; 21,3.9; 23 stb. összevetéséből világos, hogy Izr. bűnhődésében az elérkező üdvösségre való tekintettel háttérbe szorult a közösségi szempont, és a súlypont áttevődött az egyéni felelősségre, azaz arra, hogy ki-ki a maga tetteinek veszi el büntetését v. jutalmát (vö. Jer 31,29 kk.: későbbi betoldás Ez 18 alapján). Jeremiás a saját korát illetően a közös ~ elvét vallja; azt az elvet, hogy ki-ki egyénileg kapja meg tetteiért a büntetést v. a jutalmat, Izr. megújulása idejére tartja fenn (vö. Jer 31,29: „azokban a napokban”). – II. Végérvényes ~ a halál után. 1. Az ÓSz-ben a fogság után többé-kevésbé kötelező érvényű tanítássá vált, hogy a bűn a földön veszi el büntetését, úgyannyira, hogy ha valakit baj ért, ebből már bűnére következtettek (lásd Jób barátait; Lk 13,2.4; Jn 9,2). Ennek a valóságtól újra meg újra megcáfolt, szigorú fölfogásnak olyan válsághoz kellett vezetnie, amely megtermékenyítette a ~ről szóló tanítást. Jób: az egyik bölcs vitatja a földi ~ elvének általános érvényét, de arra, hogy az igazak szenvednek, a bűnösöknek meg jól megy a soruk, nem tud más magyarázatot adni, csak megadással elfogadja, hogy ez Isten titka. A Préd is szembefordul a hagyományos fölfogással, és ismételten megállapítja (7,15; 8,10.14; 9,2 kk.), hogy sem az igazak nem kapják meg méltó jutalmukat, sem a bűnösök megérdemelt büntetésüket; ez szerinte egyike az emberi lét hiábavalóságainak (= abszurd dolgainak). A 2,26; 3,17; 8,12 kk. és 11,9, amely ezzel ellentétes nézetet tükröz, későbbi betoldás, és a Préd „eretnek” jellegének enyhítésére kerülhetett bele a kv.-be. Minél inkább fölismerték azonban a Jób és a Préd tükrözte megfigyelések helyességét, annál behatóbban kutatták, hogyan lehet a kérdést megoldani. Azt az elvet, hogy vannak titkos vétségek (ezt már Jób elvetette), fölváltotta a bűn megelőzését célzó nevelési szempontokra visszavezethető szenvedésnek, főleg pedig az engesztelésnek a gondolata (Iz 53). De a tényleges megoldás másutt keresendő, ill. található. a) Bensőséges kapcsolat Istennel. Már Jeremiás próf. is küszködött a ~ problémájával, kivált amikor próf.-i küldetése (amelyre magát alkalmatlannak tartotta) látszólag kudarcba fulladt (Jer 11,18–12,6; 15,10–21; 20,7–18). De ha nehéz helyzetében már-már káromlásnak minősülő szemrehányásokat tett is Jahvénak (vö. 15,10–18; 20,7), soha nem vonta kétségbe, sőt felismerte és megtapasztalta, hogy Jahvéval való közössége elegendő arra, hogy értelmet adjon életének és kárpótolja elviselt szenvedéseiért (15,19 kk.). A Zsolt 73 vele szellemileg rokon szerzője még világosabban fogalmaz. Mint Jeremiás (Jer 12,1–15) ő sem elméleti úton kereste a megoldást (Zsolt 73,16), hanem Isten gondviselésére támaszkodott (vö. 73,17: Isten titkába próbált behatolni), és így fölismerte, hogy a jutalom nem a földi javakban rejlik, hanem az örömben, amely abból fakad, hogy az Isten szereti az embert, és gondoskodik róla (73,23–28). Ez az öröm a zsoltárost annyira áthatja, hogy kijelenti: örökre osztályrésze az Isten (73,26). Ez azt jelenti, hogy számol a lehetőséggel: még a halál sem választhatja el Istentől. Hogy ezt miként képzelte el, arra némelyek szerint egy homályos rész (73,24b) utal: „végül (értsd: földi életem végén) fölveszel a dicsőségbe (lakah)”. Ez lehet utalás Hénoch (Ter 5,24; Sir 44,16) és Illés (2Kir 2,3; Sir 48,9) mennybevitelére. Ugyanazt a kifejezést (lakah) tartalmazza a Zsolt 49,16 is, ahol a zsoltáros (mint a 16-ban is) azt reméli, hogy igaz volta jutalmául Isten magához veszi. – b) Részesedés az eszkatologikus boldogságban. ® halottak feltámadása. – c) Hellén hatás. A gör. embertannal való érintkezés következtében a halál utáni életet (® élet a halál után) illető ósz-i elképzelések mindenekelőtt hellén (pl. alexandriai) környezetben módosultak. A halhatatlan lélekről mint életelvről vallott nézet elfogadásával azt az árnyéklétet, amelyet az ÓSz az alvilágban az embernek tulajdonított, fölválthatta egy sokkal biztosabb elképzelés. Ez lehetővé tette ezt a létet életnek tekinteni és bizonyos körülmények között boldognak tartani. Ez nem jelenti azt, hogy a zsidók a gör. filozófiától vették át a ® halhatatlanságra vonatkozó elgondolást, csak a szükséges gondolkodási formákat szolgáltatta ahhoz, hogy az a bibliai környezetben kibontakozott és egyre erőteljesebben megnyilatkozó meggyőződés, amely szerint az Istennel való közösséget a halál nem szakítja meg, bizonyossággá szilárduljon. Ezért tekintheti a Bölcs 9,15 a halált kiszabadításnak: az elhunyt lelkének megnyílik az út az Istenhez (3,9; 5,15), akivel az angyalok társaságában (5,5) béke, szeretet és irgalom lesz az osztályrészük (3,3.9). Ezért nincs jelentősége többé annak sem, hogy korán v. gyermektelenül hal-e meg valaki (3,13 kk.; 4,7–18); sőt, a korai halál még előnynek is fölfogható (4,10 kk.). – 2. Az ÚSz-ben: a) a földön való ~ csak ritkán szerepel. A még tovább élő régebbi fölfogást, vagyis a merev törv.-ességet Jézus elvetette (Lk 13,1–4; 16,19–31; Jn 9,2 kk.); mégis, mintha Márk evangélista (Mk 10,30 kk: azok jutalma, akik Jézusért mindent elhagytak) és Pál ap. (1Kor 11,30: az Eucharisztiában való méltatlan részesedés) bizonyos vonatkozásban azt a nézetet képviselné, hogy az egyén már a földön elveszi tettei jutalmát, ill. büntetését. De ahol a zsidó közösségről van szó, egészen egyértelműen érvényesül ez a fölfogás; Jézus ismételten figyelmezteti a zsidókat: hitetlenségükért mint nép fognak bűnhődni (Mt 21,33–46; Lk 13,3.5; 19,41–44). – b) A végérvényes ~re a halál után kerül sor. A ~ időpontjaként legtöbbször az ® Úr napja szerepel, azaz a feltámadásnak v. az utolsó ítéletnek a napja (így Jézusnak a galileai városokat korholó szavaiban is: Mt 11,20–25). A jutalom elnyerésének föltétele a Jézusban való hit (pl. Jn 12,47–50; 2Tesz 1,7 kk.; 1Pét 1,5), amelynek jótettekben kell megnyilvánulnia (pl. Mt 25,31–46; Jn 5,29; Róm 2,7–11). Az igazak a ® mennyben jutalomban részesülnek (Mt 5,12); a jutalom érzékeltetésére szolgál: az a kincs, amelyet az igaz a földön gyűjtött a jótetteivel (6,20; 19,21; Lk 12,33); a menyegzői lakomán való részvétel az ® Isten országában (13,29; vö. Mt 8,11; 25,10); v. bemenetel az Úr örömébe (25,21.23); annak az országnak birtokbavétele, amelyet Isten a világ kezdetétől készített az igazaknak (25,34; vö. 2Pét 1,11). A Róm 2,6.10 dicsőséget, tiszteletet, halhatatlanságot és békét, 1Pét 4,13 ujjongó örömet említ, ugyanakkor 5,4 a dicsőség hervadhatatlan koronáját ígéri; vö. 2Kir 5,1; Ef 2,6; 1Pét 1,4; Jel 3,21; 7,9. Ezzel szemben a szinoptikusok a bűnösökre váró büntetést (kárhozat) így írják le: kívül rekedés a menyegzői lakoma termén (Mt 25,12) v. kizárás az Isten országából (1Kor 6,9–10), elvetettség (Lk 13,27 kk.), sötétségre vetés (Mt 8,12; 22,13; 25,30) és testi fenyítés (Lk 13,47); többször van szó tüzes kemencéről is (Mt 13,42.49), ill. a pokol, a kárhozat tüzéről (18,9; Mk 9,43.45) v. az örök tűzről, amely a Sátánnak és angyalainak készült (Mt 18,8; 25,41; vö. Júd 7); lásd még: Mt 7,13; Fil 1,28; 3,19; 1Tesz 5,3; 2Tesz 1,9; 1Tim 6,9; Zsid 10,39; 2Pét 2,1.3; 3,7 stb. ® Gehenna. – Ha nem is fogalmazzák meg, mégis föltehető, hogy a ~re mindjárt a halál után sor kerül, ha csak előzetes formában (® tisztítótűz) is, mégpedig a Lázárról szóló parabola (Lk 16,19–31), v. olyan helyek alapján, mint 23,43; Fil 1,23; 2Kor 5,6–8; Jel 14,13. – János evangélista és Pál ap. azt a nézetüket fogalmazták meg, hogy az eszkatologikus ~re már a földi életben sor kerül, annyiban, hogy az igazak az életet, amely a szinoptikusoknál a jutalmat jelenti (Mt 7,14; 18,8; 19,16 kk. 29; 25,46; Mk 9,43 kk.; 10,17; Lk 10,25; 18,18.30) a Krisztusban való hittel már most birtokolják; ® ítélet. Ugyanez áll az örök halálra, amely a bűnösök eszkatologikus sorsát jelenti (Jn 5,24; 8,51; Róm 1,32; 6,21–23; Jak 1,15; Jel 2,11; 20,6.14; 21,8); ez egy olyan állapot, amely már a földi életben jelen van, a halál után pedig állandósul és örökké tart (® büntetés).
