kultusz
kultusz: I. Szóhasználat. Az ÓSz-ben nincs rá külön kifejezés, hanem a ’szolgálat’ (Szám 4,12; 2Krón 24,14), főleg pedig a szolgálattétel áll a helyén. Ezek az eleinte profán kifejezések vallási műszóként az ® istentisztelet bármely formájára utaltak. Ezért a Vg-ban a colere ige és a cultus főnév, amelyekkel fordították őket, meglehetősen gyakori. – A LXX a kultikus szolgálat megfelelőjeként is többször alkalmazza az általános értelmű katergon szót, de a ~ egyenértékeseként mégis inkább a szakrális latreia kifejezést (8-szor), ill. a latreuein szót (kb. 90-szer) használja legtágabb értelmében; a leiturgia ugyanakkor a sátorban v. a Templomban teljesített papi szolgálat műszava (8 kivétel: emberek szolgálata; Ez 44,12; 2Krón 15,16: pogány ~ra vonatkozóan). – Az ÚSz-ben a latreuein (21-szer) és a latreia (5-ször) szintén egyaránt utal általában az istentiszteletre (a bálványimádást is beleértve) és az imádságra. Csak a Zsid 8,5; 9,9; 10,2; 13,10 él vele ’papi szolgálat, áldozatbemutatás’ értelemben, tehát olyan helyeken, ahol a LXX szóhasználata szerint a leiturgia volna helyén; ez utóbbi kifejezés az ÚSz-ben csak 3-szor fordul elő. Erre a szóhasználatra a Zsid szolgáltatja a legtöbb adatot, amely tárgyából következően megtartja a LXX papi-kultikus szóhasználatát (Zsid 8,2.6; 9,21; 10,11; angyalok szolgálata: 1,14), ugyanígy Lk 1,23. Pál viszont átvehette a leiturgein szócsalád megkopott, köznapi ’szolgálattétel’ jelentését: Róm 15,27; 2Kor 9,12; Fil 2,30; de Fil 2,17 és Róm 15,16: az ap.-i szolgálat kultikus színezetet kap; akik a hatalmat gyakorolják, Isten szolgái: 13,6; Epafroditusz Pál ap. szolgálatára van (Fil 2,25). Az ApCsel 13,2 fontos kiindulópont a közös keresztény istentisztelet liturgiának való elnevezéséhez. – II. Az ÓSz ~a a szó szorosabb értelmében erre hivatott személyek (® pap) szolgálata, s meghatározott időpontokhoz (® ünnep) kapcsolódik. Tehát a közösség Istentől rendelt és megkívánt szt. szolgálata Isten tiszteletére, haragjának lecsillapítására, az üdvösség és a segítség kiesdése; benne nyilvánul meg látható formában a szövetségi viszony és az a rendeltetése, hogy a népet Ura és Királya szolgálatára szt., kultikus közösséggé formálja. Az ÓSz pontos szabályokat tartalmaz az áldozatbemutatás egész menetére vonatkozóan, beleértve a különféle eszközök használatát is, ha ezek ma már nem is világosak minden részletükben. A bonyolult előírások nemcsak a ~ méltó módját voltak hivatva biztosítani, hanem ezen túlmenően az áldozatnak a pogány ~okban szokásos halmozása ellen is irányultak. – Már a pátriárkák idejéből ismeretesek kultikus cselekvések: oltárt emeltek és segítségül hívták Jahve nevét (Ter 12,7 kk.; 13,4–18; 26,25; 28,18; 35,7.14: italáldozat és felkenés), de azt, hogy a tört. előtti időben az áldozat (Kain és Ábel, Noé) miben állt, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy Mózes vetette meg a szervezett ~ alapját, ha a Pentateuchusnak (különösen a Lev-nak) a ~ra, ill. az áldozatra vonatkozó sok szabálya különféle korokból ered is. Hogy a legrégibb időben a primitív kultikus formák és tárgyak (mágia, állat~, holdünnepek, termékenységi rítusok) még nem haltak egészen ki, az nem biztos; mindenesetre beépültek a Jahve-~ba (rézkígyó: ® kígyó, ® kitett kenyerek, ® láda). A tisztára és tisztátalanra vonatkozó sok szabályba is minden bizonnyal belejátszottak a tabuval kapcsolatos régi képzetek. Az izr. ~ban azonban a szabályok az Isten szentségének tiszteletét segítették elő, és sok szempontból ellentétesek voltak a pogány szokásokkal. Mózes nagy tette az volt, hogy személyes kinyilatkoztatás alapján egyedül Jahvét ismertette el Istennek és ezzel a ~ tárgyának, mégpedig láthatatlan és minden anyagtól független, teljesen szellemi Istennek, akiről képmást sem volt szabad készíteni (® kép). A szt. ® sátor (= vándorszentély) is egész biztosan Mózes korára nyúlik vissza, a ládáról azonban ez nem állítható teljes bizonyossággal (Szám 10,35 kk.; Józs 3). A régi leírásokból olyan kultikus szokások is kikövetkeztethetők, amelyeket a pentateuchusi törv.-nyel nem lehet összeegyeztetni. Jiftach, bár csak fogadalom tragikus kényszeréből, emberáldozatot mutatott be. A legszembeötlőbb mégis, hogy a bírák és az első királyok korában még nem volt a Lévi törzséből való papoknak fenntartva az áldozatbemutatás. Az Ígéret földjének elfoglalása után mintha a kánaániak is hatottak volna az áldozatra és az ünnepekre, de elvben a Jahve-~ tisztaságát védték a pogány szörnyűségtől. A bálványimádás (Kiv 20,3 kk.; 23,24; MTörv 5,7 kk.), a varázslás és a mágia (Kiv 22,17; Lev 20,27; MTörv 18,10 kk.), a vallási indítékú kéjelgés (Lev 19,29; MTörv 23,18–19) és az emberáldozat (Lev 18,21; MTörv 12,31) teljesen ki volt tiltva a ~ból. A természeti és aratási ünnepek részben más tartalmat kaptak: Jahve nagy tört.-i tetteinek felidézését és a kultikus megújítását szolgálták (® emlékezés, ® húsvét). Így a Jahve-~ szellemi és erkölcsi jelleget öltött, és ennek köszönhetően teljesen egyedülálló helyet foglalt el az antik világban; annál inkább, mivel a szövetség népének ~aként kezdettől az erkölcsi szabályok iránti hűséges szeretetre, tiszteletre és engedelmességre épült (Kiv 19,5–8; MTörv 5,29; 13,5; 1Sám 15,22; Jer 7,22 kk. stb.). Ugyanakkor a sok külső rítus azzal a veszéllyel járt, hogy a levita formák túlságosan előtérbe kerültek, a belső érzületre viszont nem szenteltek elég figyelmet, ezért hallattak a próf.-k ~- és Templom-ellenes szavakat (® áldozat). Az újabb kutatások kimutatták, hogy a próf.-k elvi állásfoglalása – a mélyebb értelemben vett ~szal, a hagyományos és erkölcsileg is kötelező istentisztelettel kapcsolatban – általában pozitív volt. A Templom felépítésével Dávid és Salamon azt akarta elérni, hogy a ~nak új rendje és Jeruzsálemben központja legyen. Jahvénak a ~ tárgyát jelentő üdvözítő jelenlétét megkísérelték teol.-ilag összeegyeztetni égben lakásával, ennek jegyében a Templomot neve (® név) kinyilatkoztatása helyének tekintették (MTörv), v. olyan helynek, ahol ® Isten dicsősége megnyilatkozott (P), ahol a szövetség Istene a nyilvános tiszteletet fogadta, látni engedte az arcát és segítséget adott. De továbbra is megmaradtak az országban szerte található kultikus helyek; ezekben azonban kisebb v. nagyobb mértékben csakhamar helyet kaptak a kánaáni szokások, ha ugyan nem voltak teljesen pogányok (® magaslati kultusz), ahogy a próf.-k éles hangú bírálata alapján feltehető. A Jahvéhoz hű királyok, mint Hiszkija (2Kir 18,4; 2Krón 31,1; 32,12) és Jozija (2Kir 23; 2Krón 34; vö. MTörv 12,2–14) erős kézzel küzdöttek ellenük. – Minthogy az áldozatbemutatás a jeruzsálemi szentélyhez kapcsolódott, és a pogány terület tisztátalannak számított (Iz 52,11; Ám 7,17), a fogságban nem volt lehetséges (Ezd 8,17 nem bizonyíték arra, hogy Babilóniában kultikus helyük volt Izr. fiainak), csak visszatérésük után folytatódhatott a hivatalos ~. A templomi istentiszteletet a Krón tanúsága szerint ünnepélyes keretek közt tartották; a kései időből Sir 50,5–21 költői leírást ad róla. 1Mak 4,47–59 az újonnan bevezetett ® templomszentelési ünnep leírását nyújtja. Imádság, ének és tanítás minden bizonnyal már előbb is hozzátartozott az áldozathoz, most azonban már annyira fontos, hogy a ® zsinagógákban áldozat nélkül is tartanak istentiszteletet. Az áldozat értékének viszonylagossága egyre határozottabban megfogalmazódik (Zsolt 40,7 kk.; 50,8–23; 51,18 kk.), különösen a hellén időszakban, a szórványban (Philo). Az ima, a böjt és az alamizsna teljes mértékben pótolja az áldozatot. A kumráni közösség, bár egyébként szigorú szertartási rendje volt, csak „az ajkak áldozatát” mutatta be, és ezenkívül csupán erkölcsi áldozatot ismert (1QS IX,4; X,6.14). Ez a fejlődés teszi érthetővé, hogy Jeruzsálem pusztulása után a rabbinista zsidóság ki tudta heverni az annyira központi szerepet betöltő ósz-i áldozati ~ elvesztését. A Tóra helyettesítette az oltárt, a mindenütt és mindig jelen lévő ® sekina pedig a Templomot. – III. Az ÚSz-ben Jézus nem utasította el az öröklött ~t, sőt a Templomba maga is felzarándokolt. Ugyanakkor fölötte állt a rituális törv.-eknek, és szembe is helyezkedett velük, ha puszta formasággá váltak (® judaizmus). A szeretet parancsát fölébe helyezte a szombatra és az áldozatra vonatkozó szabályoknak és szokásoknak (Mt 5,23 kk.; 12,7; Mk 7,1–13; 12,33). Előre megmondta, hogy a Templom elpusztul és azzal a ~ is megszűnik (13,2). Jn 4,23 kk. (lélekben is igazságban imádni): Jézus nemcsak szembefordul a törv.-telen szamariai és a külsőségessé vált zsidó ~szal hanem a Templomtól és annak szertartási rendjétől függetlennek látja a ~t („igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát”). Az ősegyh.-ban az ósz-i templomi előírásoktól való elszakadás már Jeruzsálemben végbement István diákonus körében (ApCsel 6,13 kk.; 7,48 kk.), majd a pogánykeresztény közösségekben is csakhamar bekövetkezett (pl. 17,24). Kereszthalálával Jézus az ósz-i áldozatot teljessé, tökéletessé tette. Az új szövetségnek az Ő feláldozott teste és vére a záloga. Mint Isten Báránya Jézus a végleges húsvéti bárány, a tökéletes áldozat; de Jézus nemcsak áldozati ajándék, hanem egyszersmind áldozatot bemutató pap is (Ef 5,2; Zsid 8,2; 9,28; 10,12.14). A Zsid elsősorban az Ő főpapságát mutatja be, azt fejtegeti. Jézus főpapi tisztét ® közvetítőként gyakorolja (8,6; 9,15; 12,24) egy mennyei liturgiában, amelyben egyszerre folyik Isten imádó tisztelete és az embereket üdvözítő megszentelés (Róm 8,34; Zsid 2,17 kk.; 7,25; 9,24; 1Jn 2,1 kk.). A Jel képei szerint létezik egy mennyei Templom (11,19; 14,15; 15,5.8) illatáldozat bemutatására szolgáló oltárral (8,3 kk.); Isten trónján áll a feláldozott Bárány, s mint Isten, ő is fogadja hívei hódolatát (5,6–14; 7,10; 14,1.4); a Bárány menyasszonya az új Jeruzsálem, amelyben maga Isten és a Bárány a Templom (21,22). A Zsid és a Jel az ÚSz legkésőbbi kv.-ei közé tartoznak. Jézus Lk 22,16.18 szerint is beszélt egy mennyei lakomáról, amelynek az utolsó vacsora az elővételezése a földön. Pál szerint a kereszténynek és a keresztény közösségnek egész léte az Úr áldozatába való bekapcsolódással folyamatos istentisztelet. Ez a „kultusz” tágabb értelemben nemcsak lelki és erkölcsi síkra való átvitele az ósz-i ~nak, mint a próf.-knál, a bölcsességi irodalomban, a kumráni szövegekben és a hellén zsidóság körében, hanem alapjában az egész életnek krisztusivá, lelkivé és eszkatologikussá tétele. Ennek megfelelően az új szövetség létrejöttével új kultikus és szakramentális jelek léptek életbe, mint a keresztség, a gyónás szentsége, a betegek megkenése, a kézrátétel (az egyh.-i rend szentsége) és mindenekelőtt az Eucharisztia (ApCsel 2,42; 1Kor 10,16; 11,20), valamint egy külön ige- és imádság-istentisztelet. Kialakulására hatással lehetett a zsidó gyakorlat is; a misztériumvallások hatása kevésbé vsz. Kultikus szakkifejezések átvételével is számolhatunk, de ezek sajátos keresztény tartalmat kaptak. Minden ~nak a Krisztus megváltó művébe való belekapcsolódás, a Krisztussal való közösség adja meg az értékét. Végső fokon a keresztény ~ nem annyira cselekvő szolgálata Istennek, mint inkább hálás elfogadása üdvösséget szerző ajándékainak, a szentségben és a tanításban (B. Reicke). A keresztény ~ elsősorban a jelenlevő Krisztusnak (Mt 18,20) és Lelkének (Pneuma) a műve (Jn 20,22–23; ApCsel 8,15–17; Ef 5,25–27; Fil 2,13; Zsid 9,14; 13,15; 1Pét 2,4 kk.). Következésképpen a közösségben a tisztségviselő és az elöljáró nem sáfára a liturgiának, így nem is egyenrangú utóda az ósz-i papoknak, hanem csak „Krisztus szolgája és Isten titkainak gondnoka” (1Kor 4,1; vö. Róm 15,16–19). Mégis, túlságosan egyoldalú volna, ha az ap.-októl, Isten munkatársaitól (1Kor 3,9; 1Tesz 3,2) minden közvetítő-papi szolgálatot el akarnánk vitatni. Az bizonyos, hogy a megdicsőült Úr (Küriosz) bennük és fölöttük az egy igaz papja (Zsid 8,2) a kereszten valóságos, most transzcendens ~nak, amelynek részese a földi zarándokútját járó Egyh., amely a teljességet majd csak az idők végén éri el.
