próféta
próféta: I. Az ÓSz-ben. A) Az elnevezés. 1. A ~ szó a gör. prophétészre vezethető vissza, amely a gör. térségben a jóst és a jóslat értelmezőjét jelölte. A kései időben az egyiptomi templomok előkelő papjait is így hívták, mert az ő feladatuk volt az istenek üzeneteinek magyarázata. A LXX-ban a prophétész a héb. nabi főnévnek felelt meg, amely mint ige a legrégibb szövegekben az elragadtatott állapotra utal (1Sám 10,5,11; 19,20; vö. 1Krón 25,1–3; ® eksztázis), később általában vonatkozott a ~i beszédre. A ~i beszédet legtöbbször Istentől v. lelkétől eredőnek tekintették (Szám 11,25 kk.; 1Sám 10,6.10; 19,20.23 stb.), úgyhogy a ~ is Isten embere (2,27; 1Kir 12,22; 13,1 kk.; 17,24; 20,28) v. a lélek embere (Oz 9,7), Isten szája (Jer 15,19), mert Jahve szavait közvetíti (18,18; vö. 1Kir 17,24; Oz 6,5; Ám 3,8); vö. a ~i szózat szokásos bevezető formulájával: „Ezt mondja az Úr.” A nabinak nyilvánvalóan változott a jelentése; a legrégibb időben Isten dicséretének elragadtatott hirdetőjére korlátozódhatott (1Sám 10,5.10; ® prófétatanítványok). Azokat, akik Jahve szavait közvetítették, látóembernek (vö. 9,9) nevezték. Az elragadtatott állapot – úgy látszik – visszaélésekre adott alkalmat, mert a nabi rosszalló színezetet kapott. Szembeötlő, hogy Isten emberei, mint Ámosz, Izajás, Mikeás és Jeremiás soha nem mondták magukat ~nak; csak mások nevezik egy-két helyen Izajást és Jeremiást így (Iz 37,2; 38,1; Jer 28,5 kk., 15; 43,6; 45,1); Náhum, Habakuk, Aggeus és Zakariás szintén csak (a szerkesztőtől származó) feliratokban szerepelnek ~ként. Ámosz (Ám 7,14) és Mikeás (Mik 3,3 kk.) kifejezetten elhatárolják magukat a ~któl. Ezzel szemben Ozeás (Oz 9,7) és Ezekiel (Ez 2,5) felvették a ~ címet. – 2. A ~ság egy fél évezreden át alapvetően meghatározta Izr. szellemi életét. Tanításuk igen nagy részben a ~k írásaiban öltött testet. (A ~i iratok zsidó felosztására nézve ® kánon.) Egész sor ~ról csak a tört.-i kv.-ekből tudunk: ® Sámuel, ® Nátán, ® Achija, ® Illés, ® Elizeus, ®Mikeás; rajtuk kívül feltehetően voltak még más ~k is, csak nem tudunk róluk semmit. Meg szokás különböztetni a csak szavaikkal, ill. tetteikkel tanító, ún. beszélő ~kat és szerzőként is ismert, tanításukat írásban is rögzítő, ún. író ~kat. A keresztény hagyomány ezen túlmenően még megkülönbözteti a ® nagyprófétákat és a ® kisprófétákat is. Ez utóbbi különbségtétel merőben külsőséges: a ~ művének terjedelmén alapszik; hogy az illető ~ milyen hatással volt korára, az ettől teljesen független. – B) Próféták Izraelen kívül. A kétféle elnevezés (látóember és nabi) felveti az eredet és az ókori K-i párhuzamok kérdését. G. Fohrer szerint a látóember mint jelenség a nomád életre vezethető vissza, a nabi viszont kánaáni eredetű fogalom. „Különféle arab példák arra engednek következtetni, hogy a látóember az ókori K-i nomádok körében fontos szerepet töltött be”. Jer 27,9 tanúsítja: Izr.-ben számoltak azzal, hogy a szemita szomszédok körében ismeretesek ~k. Ott szerepelnek Edomban, Moábban, Ammonban, Tiruszban és Szidonban a jósok, álomfejtők, jövendőmondók és varázslók mellett. Ha össze akarjuk hasonlítani a ~ságot Izr.-ben és Izr. határain kívül, nem szabad megrekedni a külsőségeknél. Egyiptomban a „prófécia” része az általános bölcsességi irodalomnak. Ez nem karizmatikus megnyilatkozás, hanem az a meggyőződés, hogy a tört.-ben bizonyos megismerhető törv.-ek érvényesülnek, így a belátásra képes férfiak a jövőre vonatkozóan is ki tudnak jelenteni dolgokat (H. Brunner). Azt illetően, hogy vajon a hettiták a szokványos jósláson kívül ismerték-e az istenek embereit (esetleg nőket is), akik az istenek terveit, elhatározásait adták tudtul, a forrásokban kevés az adat. Vsz. mint Egyiptomban, itt is a múlt tapasztalatai alapján értelmezték a jelent. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az istenek küldöttei csak a király sorsát, ill, a dinasztikus érdekeket illetően nyilatkoztak, erkölcsi követelményeket nem támasztottak a néppel szemben. Tehát az Izr. határain kívül működő ~kkal Izr.-ben csak az ún. hivatásos ~kat lehet párhuzamba állítani, az Istentől meghívott ~ra nem lehet az összehasonlítást kiterjeszteni. – C) Hivatásos és meghívott próféták. Ám 7,10–16 alapján feltehető, hogy Izr.-ben működtek hivatásos ~k, akik azzal keresték meg a kenyerüket, hogy Isten szavát hirdették. Erre utalva tiltakozik Ámosz a ~ság ellen: „Nem voltam én próféta, sem prófétának fia”. A hivatásos ~któl megkülönbözteti személyes meghívása, Jahvétól kapott különleges küldetése. Ámosz felteszi, hogy a hivatásos ~k nem feltétlenül kapnak ilyen megbízatást Jahvétól, ha Izr. Jahvétól rendelt vezetőinek tekintette is őket. De azért a hivatásos ~k közül is kaptak némelyek bizonyos feladatokat Jahvétól különleges esetekben, ha a körülmények megkívánták (mindenekelőtt Sámuel, Illés és Elizeus; vö. továbbá 1Kir 11,29–39; 13,1–3; 14,5–16; 20,35–42; Nátán: 2Sám 7,4–17; Gád: 2Sám 24,11–14.18 kk. stb.). Mikeás egyértelműen elhatárolja magát a hivatásos ~któl, akik „félrevezetik” a népet, s „ha valaki nem tömi a szájukat, hadat üzennek ellene” (3,5). A hivatásos ~k társadalmi rendet alkottak; a papokkal, a bölcsekkel és a királyokkal Izr. vezetőinek számítottak (Iz 3,2 kk.; 28,7; Jer 6,13; 8,1; 14,18; 18,18; Ez 13,9; Oz 4,4 kk.; Mik 3,11; Szof 3,4). A hivatásos ~khoz tartoztak a ® prófétatanítványok is. Őket kérdezték meg vállalkozásaik sikere v. általában a jövő felől (pl. 1Sám 10,2; 28,6; 2Sám 7,1–7; 1Kir 14,1–14; 22,5–28; 2Kir 6,21 kk.; 8,7–15; 22,14–20). De gyakran kéretlenül is megszólaltak, hogy Jahve akaratát tudtul adják (pl. 2Sám 12,1–15; 24,11–14.18 kk.; 1Kir 11,29–39; 13,1–3; 16,1–4; 17,1; 18,1 kk., 41–45; 20,13 kk. stb.). Ahogy az ókori K-i udvarokhoz hozzátartoztak a jövendőmondók és a „bölcsek” (Ter 41,8; Iz 19,3.11 kk.; Dán 1,20; 2,2), úgy Dávid udvarában (Nátán: 2Sám 7,4–17; 12,1–15; 1Kir 1,8.10 kk., 22.32; Gád: 2Sám 24,11.18) és talán Saul (1Sám 28,6) és Jehosafát kíséretében (2Kir 3,11–20) ~kkal találkozunk, akiknek az volt a feladatuk, hogy Jahve akaratát tudtára adják a királynak; mintegy udvari ~knak tekinthetők. A fogság után Nehemiásnak szemére vetették az ellenségei, hogy udvari ~t tartott (Neh 6,7). De a hivatásos ~k rendszerint nem is annyira az udvarhoz kötődtek, sokkal inkább a szentélyekhez, s így a templomi személyzethez tartoztak. – D) Hamis és igaz próféták. 1. Minthogy a ~k tevékenységét rendszerint jutalmazták (Bír 13,17; 1Sám 9,7 kk.; 1Kir 13,7; 14,3; 2Kir 5,22–27; 8,8 kk.; Ám 7,12; Mik 3,5), némelyeket inkább a nyereségvágy vezetett közülük, semmint az igazság szeretete. A LXX nyomán az ilyen ~kat hamis ~nak nevezték el, vagyis olyan férfiaknak tekintették őket, akik a ~ szerepét játszották, de valójában nem voltak ~k, a ~n ez esetben – a szó későbbi, szűkebb értelmében – ’Isten igaz küldötté’-t értve. A héb. ÓSz ezt a kifejezést nem ismeri (Jer 23,26: itt – a helyes értelmezés szerint – 'a maguk kitalálta csalárdságot jövendölők’ szerepelnek) és a hamis ~kat is egyszerűen ~nak mondja, mivel a hivatásos ~k rendjéhez tartoztak (vö. pl. 28). Mivel a nagy meghívott ~kkal ellentétben nem személyes meghívást kaptak, hanem saját elhatározásukból lettek ~k, a meghívott ~k szemükre vetették, hogy Jahve nevében beszélnek, jóllehet nem küldte őket Jahve (14,15; 23,32; 27,15; 29,9; Ez 13,6); hazugságokat jövendölnek, maguk kitalálta csalárdságokat hirdetnek, hazug látomást látnak (Jer 5,31; 6,13; 14,14; 23,25 kk.; 27,10.14; Ez 13,2–23; vö. Iz 9,14). Azt is felrótták nekik, hogy fennhéjázók, hűtlenek (Szof 3,4), pénzért jövendölnek (Mik 3,5.11), v. azért, hogy a király, ill. a nép tetszését elnyerjék (1Kir 22,13; Iz 30,10; Jer 5,31; Mik 2,11), továbbá hogy házasságot törnek (Jer 23,14; 29,23), részegeskednek (Iz 28,7), biztatják a gonoszokat (Jer 23,14; Ez 13,22), elfeledtetik Jahve nevét (Jer 23,27), félrevezetik a népet (23,32; 29,8; Ez 13,10; 14,10 kk.), mert békét és jólétet jövendölnek (Jer 6,14; 14,13; 23,17; 37,19; vö. 27,14–18; Ez 13,10–16). – 2. A MTörv 13,6; 18,20 halállal fenyegeti azt a ~t, aki a népet szavaival v. jeleivel, ill. csodával eltéríti Jahvétól, v. anélkül, hogy erre megbízatást kapott volna Jahve nevében beszél. A 13,2–6 feltételezi, hogy a „hamis” ~ jelet mutathat, csodát művelhet, amikor szavainak hitelt akar szerezni; ilyenkor Jahve maga teszi próbára népe hűségét. Hogy valaki igaz v. hamis ~, azt azon lehet lemérni, hogy amit hirdet, összhangban áll-e a ® szövetség feltételeivel, a ® Tízparancsolattal. A nép boldogulásának jövendölése esetén csak a beteljesedés számít a ~ Istentől kapott küldetése biztos ismérvének (Jer 28,8 kk.). A meghívott ~kat csak küldetésük tudata ösztönzi (Ám 3,7 kk.; 7,14 kk.). Csak engedelmességből vállalják, ha olykor vonakodva is (vö. Jer 1,6; 20,7–9.14–18) ~i küldetésüket, amely csak magányt és üldöztetést, gyűlöletet és vesződséget, szenvedést és halált jelent nekik (1,17–19; 11,18–23; 15,15–21; 16,5–9; 18,18–23). Több író ~ részletesen beszámol meghívásáról (Iz 6; Jer 1; Ez 1–3; Oz 1–3). A meghívott ~k hatással voltak koruk vallási, erkölcsi és politikai életére, de nem szabad azért működésüket intézménnyel v. kultikus tisztséggel kapcsolatba hozni. A ~knak a kultuszhoz való viszonyára nézve ® áldozat. – E) A kinyilatkoztatás formái. 1. Jóllehet Jahve a Szám 12,6 szerint látomásban és álomban jelenik meg, a ~k a legritkább esetben hivatkoztak ® álomra (Dán 7,1), ® látomásokra azonban már gyakrabban, amelyek elragadtatással is összekapcsolódhattak. Ez tehető fel pl. Jeremiás esetében (Jer 23,9), akinek szíve megszakadt bensejében, csontja remegett, olyan volt mintha részeg lett volna és teljesen hatalmába kerítette egy titokzatos hatalom (vö. Iz 8,11). Ezekielt elragadta a lélek (Ez 3,12–15), az Úr keze pedig súlyosan ránehezedett, s két napig olyan volt, mint a kába (vö. 24,27; 33,22); egy más alkalommal napokig feküdt az egyik oldalán, nem tudott elmozdulni (4,4–8). Dániel pontosan leírja elragadtatását: ájultan elvágódott, remegett (Dán 10,9.11), minden ereje elhagyta (10,17). – 2. A legtöbb esetben arról beszélnek a ~k, hogy titokzatos módon szavakat hallottak, Jahve intézte őket hozzájuk, szólt (Jer 1,2; 7,1 stb.; Ez 2,2; 3,16 stb.). Feladatuk, hogy mondják el a népnek, amit Jahve mondott nekik (Jer 12,2 stb.). Hogy miként zajlott le Jahve szavainak meghallása, arról a ~k alig árulnak el valamit. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy bennük az Isten szava emberi alakot ölt, hogy Isten szavait mintegy „lefordítják”, olyan formába öltöztetik, hogy amit Isten mond, azt az emberi fül felfoghassa, meghallja, megértse (® kinyilatkoztatás, ® sugalmazás). – F) A próféták megnyilatkozási formái. 1. A közvetítendő üzenetet a ~k olykor jelképes mozdulatokkal, testtartással tették szemléletessé. Így pl., hogy azt a nyomort érzékeltesse, amivel Jahve Egyiptomot és Kust fenyegette, a bennük bizakodók elrettentésére Izajás meztelenül és saru nélkül járt (Iz 20,2); hogy Babilon királyának uralmát megjövendölje, Jeremiás igát vett a nyakába (Jer 27,2; vö. 13,1–11; 19,10 kk.). Ezekiel úgy adja tudtul Jeruzsálem pusztulását és lakói elhurcolását, hogy szokatlan módon összeszedi a holmiját és elhagyja házát: útra kel (Ez 12,3–7; vö. 4,1–3.9–17). Achija új köntösét 12 részre tépi szét, és 10 részt odanyújt belőle Jerobeámnak, így fejezi ki Izr. fiai törzseinek meghasonlását és az ország kettészakadását (1Kir 11,29–31). – 2. A legtöbb jövendölés mintájára (pl. Ter 25,22 kk.; 27,27–29.39 kk.) a régebbi ~k rövid, ritmikus mondások formájában fogalmazták meg, ill. a Biblia egyik kedvelt kifejezésével élve kiáltották (pl. Iz 58,1; Jer 3,12; Mt 3,3) mondanivalójukat. Mivel azt hirdették, amit Jahvétól hallottak v. láttak, így vezetik be szavaikat: Halljátok az Úr szavát, a szót (az Úrét), az ítéletet v. Ezt mondja az Úr (pl. Iz 1,10 kk.; Ám 3,1.13; 4,1; 8,4 és Iz 3,16; Ám 2,4; 5,16). A ~k gyakran a nép gyülekezetét használták fel Isten szavának hirdetésére; így Izajás a szüret alkalmával (Iz 5,1) beszélt, ill. amikor a nép egy ostromra készült elő (7,3), Jeremiás a templom udvarában az imádkozni akarók gyülekezete előtt szólalt fel (Jer 7,2; 26,2), Ezekiel pedig a vének tanácsában (Ez 8,1; 14,1). – 3. A ~k tanításukat rendszerint képekbe öltöztették és a megszokott költői műfajokat használták fel: bordal (Iz 21,5; 22,13), gúnydal (23,7), sirató ének (14,4 kk.; Ez 19; 27; Ám 5,1 kk.), himnusz (Iz 42,10 kk.; 44,23), siralom (Jer 3,21–25; 14,2–6), zarándokének (Iz 2,2–4); ezeken kívül találkozunk még korholással és fenyegetéssel (1,2–4; Oz 2,4–15; Ám 1,3–2,9), intelemmel (Jer 7,2–15; 11,1–8; Ám 5,4 kk.) és vitával (Iz 7; Jer 28; Ám 7,10–16). Minthogy a ~k képeiket saját földrajzi környezetükből, ill. történelmükből vették, ezek ismerete elengedhetetlen a ~k írásainak megértéséhez; ugyanakkor a ~k beszédeiből is sokat megtudhatunk koruk szokásairól, erkölcséről és szellemi áramlatairól. Hogy a ~k tanítását megértsük, ahhoz nem elég csupán a tört.-i keretekbe beillesztve elemezni beszédeiket; a ~i szózat műfajának sajátosságait is szem előtt kell tartani. A ~k beszédei alkalmi beszédek, ebből következően a bennük foglalt ígéretek gyakran a ~k korára jellemző szorongatott helyzetre utalnak. Sok képes kifejezést nem kell, sőt nem is szabad szó szerint venni. A ~k az üdvösség eljövendő személyeinek és javainak leírásakor Izr. tört.-i múltjának v. jelenének valóságából veszik a vonásokat, amelyekkel elénk állítják őket; így az időbeli távlat teljesen hiányzik leírásaikból (®messiásvárás). – G) A próféták tanítása. 1. A ~k meghívásukból következően Jahve jogainak védelmezőiként lépnek fel, és mint ilyenek a szövetség és a Tízparancsolat talaján állnak. A „szövetség szavai” (Jer 11,2 kk., 6) jelentik számukra a szövetséghez való hűség mércéjét (vö. 7,9; Oz 4,2), ha erkölcsi követelményeikben messze túlszárnyalják is a Tízparancsolatot, és főleg amit a Tízparancsolat tilt (ne!), azt pozitív formában fogalmazzák is meg (vö. pl. Iz 1,16 kk.; 58,6 kk.). Ezzel felfedik a Tízparancsolat mélyebb értelmét, mint később Jézus a Hegyi beszédben (Mt 5,21 kk.). Mivel azonban a ~k gyakorlatilag csak a szövetséghez való hűtlenséget látják a nép körében, beszédeik csaknem teljes egészükben feddések és fenyegetések: ® ítélet vár a hűtlenekre. A ~k feladatát és küldetésének jellegét talán leginkább Mikeás fogalmazta meg: „erő tölt el, az Úr lelke, igazság, bátorság, hogy feltárjam Jákob előtt vétkét, Izrael előtt gonoszságát” (Mik 3,8). A ~k szerint a ® bűn jelenti a rosszat az ember számára, ahogy ez már a ® bűnbeesésnek a ~k szellemétől áthatott tört.-ében is megfogalmazódott. A ~k tanítása összefoglalható ebben az egyetlen mondatban: a Jahvéhoz való hűség boldogságot jelent Izr.-nek, a hűtlenség viszont a vesztüket okozza. Minthogy Izr. nagy tört.-i kv.-ei (Józs, Bír, 1–2Sám, 1–2Kir) ezt a tételt számtalan példával igazolják, ezért a zsidó hagyomány ~i kv.-eknek tekinti őket. A tárgyukat szem előtt tartva ~i tanítást tartalmaznak. – 2. Az ítélet nem elkerülhetetlen, az életvitel megváltoztatásával elhárítható (Iz 1,19 kk.; Jer 7,5–7; Ez 18,23). Az ember felől nézve azonban kevés a remény egy ilyen fordulatra, hiszen a bűn a népnek mintegy második természetévé vált: „Megváltoztathatja-e bőrét a szerecsen, vagy a párduc a tarka szőrét? És ti, vajon tudtok-e ti még jót tenni, amikor már úgy hozzászoktatok a rosszhoz?” (Jer 13,23). Ezért az ítélet feltartóztathatatlan: „Szétszórlak benneteket, mint a pozdorját, amelyet felkavar a puszta szele. Ez lesz a sorsod és hűtlenséged bére; s ezt én küldöm rád – mondja az Úr.” (13,24 kk.). Ennek ellenére a ~k nem fáradnak bele, hogy a szabadulás lehetőségét a nép szeme elé állítsák, ha némely ~k inkább a nép megtérését hangsúlyozzák is, más ~k viszont Isten megváltást hozó tettét, ill. az ennek köszönhető üdvösség elfogadását emelik is ki. – 3. Az ítélet sem jelenti a ~knak az utolsó szót; Isten csak azért büntet, hogy elvezessen az üdvösségre. Már a Jahvista teol.-jának ez a vezérgondolata, amely először a bűnbeesés tört.-ében ölt testet. Az ember bűne a szakadék szélére vezet a tört.-ben, de az utolsó pillanatban Isten közbelép, átveszi az irányítást és új kezdetet nyit. A ~knak ezt a teol.-ját klasszikus formában Iz 1,27 tartalmazza (hogy hiteles-e és valóban Izajás ~tól való, ahogy többek közt Herntrich tartja, vagy sem, mint Fohrer, Wildberger véli, nem játszik szerepet): „Sionnak megváltást hoz a jog”; Isten ítéletei a megváltást, az üdvösséget szolgálják. A későbbi próféciákban még határozottabban előtérbe kerül a megváltás gondolata, mint a fogság előtti időben. Ezzel párhuzamosan az emberi kezdeményezés egyre inkább háttérbe szorul, és az ® üdvösség teljes mértékben Jahve művévé válik (vö. különösen 60–62). A ~k teol.-jára nézve lásd az egyes ~k cikkeit. – II. Az ÚSz több szempontból említi a ~kat. A) 1. A leggyakrabban annak tanúi az ósz-i ~k, hogy Krisztusban beteljesedtek Istennek az üdvösségre vonatkozó ígéretei, kinyilatkoztatásai. Az író ~k közül elsősorban Izajást idézi az ÚSz, legtöbbször név szerint, de olykor név nélkül is; rajta kívül előfordul még az ÚSz-ben név szerint Jeremiás, Dániel és Jónás; Ámosz, Mikeás, Habakuk és Zakariás ~tól is találhatunk részleteket, név nélkül idézve. Olykor más személyek is szerepelnek ~ként az ÚSz-ben, így Hénoch, Illés, Sámuel és Dávid, sőt 2Pét 2,16 Bileámot is ~ként említi, feltehetően a hagyományban megőrzött és becsült áldó szavaiért (Szám 23) v. a moábiták királyánál betöltött szerepe miatt. A szónak ebben a tágabb értelmében Tit 1,12 Epimenidész pogány, költőt „a krétaiak prófétájá”-nak nevezi. Az ÚSz egyes helyein a teljes ósz-i kinyilatkoztatásra utal a próféták kifejezés, összefoglalóan, legtöbbször ebben a szókapcsolatban: „a törvény és a próféták” (Mt 5,17; 7,12; 11,13; 22,40; Lk 24,44; ® kánon). Pál ap. is azt mondja (Róm 1,1 kk.), hogy az Isten ev.-át hirdeti, amelyet Isten „prófétái által a szent iratokban előre megígért”. A 3,21: pedig azt tanítja, hogy a megigazulást, amely Jézus Krisztusban valósult meg, „a törvény és a próféták is tanúsítják”. Gondoljunk Lk 4,17-re, ahol Jézus kifejezetten magára vonatkoztatja a ~i szót (Iz 61,1; 58,6). Mindebben nagy tisztelet nyilvánul meg az ósz-i ~k üdvtört.-i szerepét és küldetését illetően. Általuk adta Isten tudtul ígéreteit és üdvözítő akaratát (Mt 1,22; 2,15; ApCsel 3,21 stb.). Az 1,16 szerint a Szentlélek Dávid szájával jövendölt; vö. Zsid 1,1; 2Pét 1,21. 1Pét 1,11: „Krisztusnak bennük (a ~kban) működő Lelke” előre megmondta a Krisztusra váró szenvedéseket és dicsőséget. Figyelmet érdemel, hogy az ósz-i ~kkal szemben megnyilvánult ellenséges magatartásra külön hangsúly esik az ÚSz-ben; ezáltal a Jézussal és tanítványaival szemben tanúsított ellenállásra is fény derül (Mt 5,12; 21,35; 22,6; 23,29 kk.; Lk 6,23; 11,47 kk.; 1Tesz 2,15 kk.). – 2. A régmúlt idők ez alakjain kívül még más ~kkal is találkozunk Lukács ev.-ában, a ® gyermekségtörténetben. Annyiban azonosak az ósz-i ~kkal, hogy amit mondanak, azt a Lélek kinyilatkoztatásából tudják és jövendölésük Krisztus üdvözítő szerepére vonatkozik. Így ~ként állítja elénk Lukács evangélista Zakariást dicsőítő éneke (Lk 1,67–79) bevezetésében: „Apja, Zakariás eltelt Szentlélekkel és így jövendölt.” Ugyanígy Erzsébet is „eltelt Szentlélekkel” (1,41 kk.), és hangosan felkiáltva titkokat tárt fel. A 2,36 Anna ~asszonyra emlékeztet, aki mindenkinek beszélt a gyermek Jézusról és a megváltás titkairól; az agg Simeon (2,25 kk.) esetében az evangélista nem emelte ki kifejezetten a prófétálás adományát (karizmáját). – 3. A ~ság különösen jellegzetes formájával találkozunk Keresztelő János alakjában. Már az apja „a Magasságos prófétájá”-nak nevezte (1,76). A nép (Mk 11,32; Mt 14,5) és a zsidó vezetők (Jn 1,21.25) ~t láttak v. sejtettek benne, Jézus pedig azt mondta róla, hogy nagyobb, mint ~ (Mt 11,9) és Illéssel azonosította (11,14). Születésének és meghívásának tört.-e sokban emlékeztet az ósz-i ~k születésével, meghívásával kapcsolatos beszámolókra. Fellépése, keresztsége és figyelmeztető-fenyegető szavai szintén ~t idéznek elénk, egyszersmind azonban az ósz-i prófétálás zárókövét és beteljesedését is jelentik (Mt 11,13; Lk 16,16). – 4. Kézenfekvő, hogy Jézust magát is ~nak tekintették, bár az ev.-ok elég szűkszavúak ebben a kérdésben, és az erre vonatkozó részletek értelmüket tekintve nem is mindig fedik egymást. Nem világos, hogy vajon Jézus csak közmondással élve nevezi-e magát ~nak (Mt 13,57; Lk 4,24; vö. Mk 6,15), amely szóhasználattal arra utal, hogy hazájában elutasították tanítását; az viszont egyértelmű, hogy sorsközösséget vállalt a ~kkal: „nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el” (Lk 13,33). Biztos továbbá, hogy kortársai ~nak tekintették, amint erre Mk 6,15; Mt 21,11.46; Lk 7,16.39; 24,19; Jn 4,19; 6,14; 7,40; 9,17 alapján következtetni lehet. ApCsel 3,22 kk.: Péter ap. kifejezetten a MTörv 18,15.20-ra hivatkozik és Jézusra vonatkoztatja, mégpedig azért, hogy Jézus ~ságát egyszersmind messiási küldetése kereteibe is beillessze. ApCsel 7,37: mintha e szavakat idézve István is Jézus messiási küldetését tartotta volna szeme előtt. – B) 1. A keresztény közösségben a prófétálás különös hatóerővé vált a Jézus által kifejezetten megígért és elküldött Lélek karizmatikus adományaként. Ha ez az úsz-i ~ság bizonyos tekintetben megegyezik is az ósz-i ~sággal, egyszersmind különbözik is tőle. Mindenekelőtt azáltal, hogy a prófétálás adományát – amint az ApCsel és Pál ap. levelei tanúsítják – nem csupán Isten némely kiváló küldöttei mondhatták magukénak, hanem a 2,4.17 kk.; 4,31 szerint az üdvösség idejének adományaként minden hívőnek osztályrészéül juthatott, jóllehet némelyek különleges módon is gyakorolhatták. A 1Kor 12–14: Pál bemutatja a prófétálás adományát, és rámutat a ® glosszoláliánál fontosabb, értékesebb voltára, majd arra ad útmutatást, hogy mi a teendő, ha ~k lépnek fel a közösség összejövetelein (a ~i adománnyal bíró nőket illetően is). A ~i adománynak ez az elterjedtsége arra is magyarázatul szolgál, hogy az úsz-i ~knak nem volt olyan korlátlan tekintélyük, mint az ósz-ieknek. Hogy hamis ~k is felléphettek, arra a felismerésükre adott pontos utasításokból következtethetünk (Mt 7,15–20; 12,33–35; 24,23 kk.; 1Kor 12,10; 1Tesz 5,21; 1Jn 4,1 kk.; vö. Didakhé 11,2–12). – 2. Az ApCsel némely esetben különleges ~i tehetségre is utal: Agabusz a 11,27 kk. szerint meg tudta jövendölni az éhínséget, a 21,10 kk. szerint pedig Pál bebörtönzését. Ilyen jellegű ~k állnak a háttérben akkor is, amikor Pál (20,23) azt mondja: „csak azt adta tudtomra a Szentlélek városról városra, hogy bilincs és megpróbáltatás vár rám”. A 21,9 említi Fülöp „evangélista” 4 ~i tehetséggel megáldott lányát. Az ilyen megjegyzések kézenfekvővé teszik, hogy különbséget tegyünk a szó tágabb értelmében vett ~i tehetséggel megáldott személyek közt és azok között, akik különleges adományuk birtokában az Egyh.-ban meghatározott tevékenységet folytattak, ha ezek pontosan nem körvonalazható tevékenységek voltak is. Ilyen típusú ~ volt a Jel szerzője is (vö. 1,3; 21,5; 22,6). Jelentősek azok a részletek, mint amilyen az ApCsel 13,1, ahol 5 ~ és tanító szerepel név szerint Antióchiában, köztük Pál és Barnabás, akik a Szentlélek utasítására megbízást kaptak az ev. hirdetésére. Szembeötlő ugyanakkor, hogy Pál soha nem mondta magát ~nak, hanem legtöbbször ap.-nak, mégis tudatában volt annak, hogy „Isten Lelke szerint” beszélt (1Kor 7,40). Ef 4,11: az egyh.-i tisztségek felsorolásakor a ~k mindjárt az ap.-ok után következnek, az evangélistákat, pásztorokat és tanítókat megelőzve; 2,20: a hívők „apostolokra és prófétákra alapozott” épületet alkotnak, minden bizonnyal úsz-i ~kat értve rajtuk. A Didakhé 15,1 is tanúsítja, hogy a ~k és a tanítók voltak az Egyh. vezetői. Így feltehetjük, hogy az úsz-i ~k egy csoportja az ősegyh.-ban mintegy hivatalt viselt; a vándor~kat is közéjük számíthatjuk (amilyen Agabusz is volt), anélkül természetesen, hogy pontosan meghatározott feladatokat tulajdonítanánk nekik, és meg tudnánk állapítani, miként illeszkedtek be az Egyh. szervezetébe. Jézusnak Mt 23,34 tartalmazta szavaira is gondolhatunk: „prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök hozzátok”. Ha a Didakhéban a ~k még jelentős csoportot képviselnek is, a későbbi keresztény iratokból arra lehet következtetni, hogy az ősegyh. ~i csakhamar háttérbe szorultak a fokozatosan intézményessé váló Egyh.-zal szemben.
