NEGYEDIK FELVONÁS.
A Kar jő.
KAR.
Most oly idő képén mulassatok,
Midőn lassú zaj és kémlő homály
Tölti be a világ tág boltozatját.
Az éj tisztátalan keblén keresztűl
Egy táborból a másba hangzik át
A hadsergek zsongása csendesen,
Hogy egymás titkos suttogásit is
Csaknem kihallja a fölállitott őr.
Tűz ellen tűz, és halvány lángjain
Keresztül meglátja egyik csapat
A másik felpirult ábrázatát.
Mén ménre tüsszög, éles, vad nyerítés
Hatván az éj tompult fülébe; és
A sátorokban a fegyvernökök,
Szerelvén a vitézeket, serény
Kalapácsaikkal a fegyverzeten
Szögezve, a készülgetés ijesztő
Hangját hallatják. A faluk kakasai
Kiáltoznak s az óra a szunyóka
Reggel harmadik óráját üti.
Számukra büszkén, biztos érzetökben,
Koczkát az elbizott, víg francziák
A föl se vett angolra játszanak,
S kigúnyolják a béna, lassu éjt,
Mely undok, rút boszorkányhoz hasonlón,
Vontatva sántít. Szegény angolok,
Kész áldozatként ülnek őrtüzöknél
Türelmesen, és bensőleg tünődnek
A reggel vészein: a bús vonások
Dult arczukon és harczban megviselt
Ruháik a szemlélő holdnak őket
Megannyi szörnyű szellemként mutatják.
Oh! a ki látja most ez elveszett
Csapat magas vezérét jőni, menni
Őrtől őrhöz, sátrakból sátorokba,
Kiáltson fel: dicsőség s hír fejére!
Mert indul és megnézi népeit,
Szerény mosolylyal jó reggelt kiván,
Testvér-, barát- s földinek hivja őket.
Királyi arczán egy vonás se jelzi,
Mily rémes hadsereg vevé körűl,
Sem színiből nem szentel egy parányt
Az átvirasztott terhes éjszakának;
Sőt oly üdén néz, födve gyöngeségét
Nyájas fönsége, vídám külszine,
Hogy a ki nem rég halvány, bús vala,
Őt látva, vígaszt nyer tekintetén.
Mint a nap, általános üdvöt ád
Az ő áldó szeme mindenkinek,
Fölengesztelvén a hideg félelmet,
Úgy, hogy fő- és alantrangú az éjben,
Bármint itéljen a szűkkeblüség,
Vesz Henriktől egy-egy kis ihletést.
Szinünk így a csatába röppen át,
Hol, óh bocsánat! béhomályosítjuk
Az Agincourt nevét, négy-öt kopott
Hitvány pengével rosszúl sorakozva
Nevetséges küzdésre. Ám azért
Csak üljetek le és szemléljetek,
Most oly idő képén mulassatok,
Midőn lassú zaj és kémlő homály
Tölti be a világ tág boltozatját.
Az éj tisztátalan keblén keresztűl
Egy táborból a másba hangzik át
A hadsergek zsongása csendesen,
Hogy egymás titkos suttogásit is
Csaknem kihallja a fölállitott őr.
Tűz ellen tűz, és halvány lángjain
Keresztül meglátja egyik csapat
A másik felpirult ábrázatát.
Mén ménre tüsszög, éles, vad nyerítés
Hatván az éj tompult fülébe; és
A sátorokban a fegyvernökök,
Szerelvén a vitézeket, serény
Kalapácsaikkal a fegyverzeten
Szögezve, a készülgetés ijesztő
Hangját hallatják. A faluk kakasai
Kiáltoznak s az óra a szunyóka
Reggel harmadik óráját üti.
Számukra büszkén, biztos érzetökben,
Koczkát az elbizott, víg francziák
A föl se vett angolra játszanak,
S kigúnyolják a béna, lassu éjt,
Mely undok, rút boszorkányhoz hasonlón,
Vontatva sántít. Szegény angolok,
Kész áldozatként ülnek őrtüzöknél
Türelmesen, és bensőleg tünődnek
A reggel vészein: a bús vonások
Dult arczukon és harczban megviselt
Ruháik a szemlélő holdnak őket
Megannyi szörnyű szellemként mutatják.
Oh! a ki látja most ez elveszett
Csapat magas vezérét jőni, menni
Őrtől őrhöz, sátrakból sátorokba,
Kiáltson fel: dicsőség s hír fejére!
Mert indul és megnézi népeit,
Szerény mosolylyal jó reggelt kiván,
Testvér-, barát- s földinek hivja őket.
Királyi arczán egy vonás se jelzi,
Mily rémes hadsereg vevé körűl,
Sem színiből nem szentel egy parányt
Az átvirasztott terhes éjszakának;
Sőt oly üdén néz, födve gyöngeségét
Nyájas fönsége, vídám külszine,
Hogy a ki nem rég halvány, bús vala,
Őt látva, vígaszt nyer tekintetén.
Mint a nap, általános üdvöt ád
Az ő áldó szeme mindenkinek,
Fölengesztelvén a hideg félelmet,
Úgy, hogy fő- és alantrangú az éjben,
Bármint itéljen a szűkkeblüség,
Vesz Henriktől egy-egy kis ihletést.
Szinünk így a csatába röppen át,
Hol, óh bocsánat! béhomályosítjuk
Az Agincourt nevét, négy-öt kopott
Hitvány pengével rosszúl sorakozva
Nevetséges küzdésre. Ám azért
Csak üljetek le és szemléljetek,
| S külszín alatt valót képzeljetek. | (El.) |
)
